Fú de nagyon szép lesz a grafika.

Szoval van az az embertipus, a Juli. Arrol a Julirol beszelek, akinek a standard arckifejezese a megvetes. O a burokracia szolgaloja. A papirok embere. Az ertelmetlenul futott korok szentje. A szabalyok megtestesitoje. Es o ul az ablak masik oldalan.

Ez a Juli nem olyan, mint mas, rendes Julik. Perverz elvezetet lelnek abban, ha valamelyik papirod hianyzik, esetleg nem hianyzik, csak tobb, mint 3 honapos. Az a Juli, akinek van hozzaferese kormanyzati portalokhoz, de nem tudja megnezni, hogy valos szemely vagyok-e. Ez a Juli minden, ami ellen harcoltam eletemben. Megkeseredetten ul a kormanyablakban, szeme sarkabol vadassza a sorban allok kozul, kit-mivel nem enged tovabblepni az eletben.

Nem tudod atvenni az autodat? Juli.

Nem kapod meg idoben a lakashitelt? Juli.

Nem szol, hogy a biztositod nem jelentette le a biztositasodat? Juli.

Rossz helyre raktak idopontra a kormanyablaknal? Juli.

Hianyzik valami az adobevallasodhoz? Juli.

A vilag a Juliktol nem lesz jobb hely. Egyszeruen megbonyolitjak az amugy sem egyszeru eletet. Kiskatonakent bologatnak felettesuknek, pontosan 9:00-tol 13:00-ig dolgoznak es 12:30-tol ebedido. De az o vilagukban ok tokeletesek. Amit ok esznek, az feljebbvalo a te kajadnal. Mit jossz te ahhoz, hogy az o jelenleteben sonkas szendvicset egyel? Miss tokeletes garantaltan salatat fog enni fuszermentes csirkemellel, es kulonben is te okozod a globalis felmelegedest.

Fu de felbaszott a Juli.

Eltelt már jó idő, mióta szeretnék ideírni, csak nem tudtam összeszedni a gondolataim.

Röviden az elmúlt fél év: a vállalkozásom bedöglött, előre menekülve elköltöztem Hollandiába, ahol szeretnék új életet kezdeni.

Sokmindennel már kész vagyok, de otthoni dolgokat lezárni egyszerűen még mindig képtelen vagyok.

Van még 3 áruház, ami rám vár, hogy befejezzem, teljesíteni kellene a munkában, amivel most épp küszködök, és a koronavírus szépen elintézte, hogy a bezártság egy egész új módját ismerjem meg.

Amikor nem megyek ki a lakásból, akár hetekig. 

Összeszedni rendszerben ezt most nem tudom, kiírom magamból, ennyi a cél.

Van egy JIRA táblám. Egy saját. Azon vezetek mindent, amit meg kell csinálnom és mindent, ami kész van.

Ezen leginkább saját projektek, elintéznivalók szerepelnek, illetve célok, mint fogyás, PC átépítése egy csendes gépházba, crypto kereskedő robot beindítása, ilyenek.

Mivel nem tudok olyan hatékony lenni, mint szeretnék, folyamatosan szorongok. Az agyam terhelve van rengeteg dologgal, amiket nem tudok kiírtani belőle. Nagyon szeretnék már elmenni egy kávézóba könyvet olvasni, vagy legalább inni egy sört valakivel. Ugyanakkor azt nem kockáztathatom, hogy megismerjenek ennyire.

Hollandia egy egész nyitott társadalom. Pl. egy kollégám e-mailben írta le egy egész cégnek, hogy a barátnője már fiatal kora óta depresszióval küzdött és egyik nap megölte magát. Ez pont egy olyan dolog, amiről nem gondolom, hogy ennyire nyíltan kell/lehet beszélni.

De ha már nyílt beszéd, akkor itt van ez: Kibaszottul magányos vagyok. OK, tartom a kapcsolatot Magyarországon maradt barátokkal, de valamiért totál begubózás, érdektelenség, "mi a faszért csinálom ezt", ami magával ragadott, ráadásul szörnyű állapotban tart már jó régen.

OK, napsütés az 0, pecázni sem voltam még idén, bringázni elvétve, a lakásban hideg van, a kocsim ügyintézése elérte a 4 hónapos időtartamot.

Frusztrált vagyok és lelkileg kimerült. Ezen próbálnám magam úgy segíteni, hogy a munkába temetkezek, de ez sem segít. Meg vagyok lőve.

Rohadt egy világ ez most nekem. Csak az a gond, hogy ez el sem fog múlni, ez időről időre visszajön, pedig nem szeretnék mást, csak egy jó adag megnyugvást. Gondolkoztam, hogy vajon milyen életkilátásaim vannak, és hát nem túl jók, ahogy most állok. 0 emberrel állok szoros kapcsolatban. 0 ember tudja, hogy milyen most nekem. 0 ember, aki meg is érti.

Kb. 3 hete voltam Mariannal túrázni. Amikor beértünk a tömegbe, elővett a szociális fóbia.

Ilyen tempóban még senki nem mászott lépcsőt, mint akkor én, keresve a menekülőutat, keresve a lehetőséget, hogy tudjak könnyíteni magamon.

A helyzet ennyi volt: vártunk egy jó kis kávézónál arra, hogy megkapjuk a sütit és én a jeges teát. Megkaptuk, elkezdtünk enni és iszogatni, amikor rámtört ez az egész. A halálfélelem, a remegés, és mindez azért, mert féltem attól, hogy a helyszínen összefosom magam.

Még sosem történt meg, de a félelem van, és valós. Próbálod tudatosítani, hogy ez nem gond, de egy hely sem volt elég biztonságos arra, hogy félre tudjak vonulni.

Készítettem egy poop-kitet, kis ásó, wc papír, nedves törlőkendő. Ez fog jönni velem túrára. Annyit remélek, hogy valamikor képes leszek ezeken a félelmeken túl lenni. Nem úgy tűnik, mintha rövid távon sikerülne.

Tervben van egy túra, ami 4-6 óra lesz, szerencsére sok étterem és kávézó út közben.

Minimális cuccal megyek, de mindenre felkészülve. Van egy terület, ahol el lehet tűnni.

Fülhallgató be, zene, pár szendvics, és útra fel. Ez a terv. Hétvégén nem tudtam megtenni, mert ránk szakadt az ég.

De ki kell tisztítani az agyam már, nagyon.

Tehát kavarog a mgány és a jelenlegi sikertelenség.

Gyűlölöm, utálom, faszom ki van az egésszel. Legalább pénzem van most. Majd jövő héten a skoda szervizes látogatás után valamennyivel kevesebb lesz, de nem fog földhöz vágni.

Szeretném a kibaszott szabadságot megélni, csak annyira töltsön fel, hogy 1-2 hétig megint jól menjenek a dolgok. Nem tudom, ezt hogy kell. De nagyon kell a szabadság. A feltöltődés. Nevetni egy csajjal. Egy éjszakán át egymást simogatni és beszélgetni. BÁRMI, amitől jobban érzem magam. Vagy azt, hogy egyáltalán ember vagyok.

Szóval vasárnap van. 3 hónappal ezelőtt magam mögött hagytam a korábbi felépített életem, és elköltöztem Hollandiába. Még akkor mondta egy barátom, hogy itt fogom felismerni, mi az, ami otthon probléma, és mi az, amit magammal hoztam.

Na itt van egy, amit magammal hoztam, a társas kapcsolatok. Új embereket kb nem tudok megismerni, barátnőről még álmodni sem merek. És baromi vicces, hogy miért. Azt a kifogást találom, hogy nem akarok nekik rosszat azzal, hogy engem megismernek. Ami hát... basszus. Ennyire szar csak nem vagyok...

De most úgy látszik, úgy érzem, hogy talán de. És ez az érzés folytonos, mert szerintem ronda vagyok és unalmas. Nem volt ez mindig így... illetve rondának mindig is éreztem magam, de unalmasnak nem. Most meg az vagyok. Igaz, hogy lenne egy rakat hobbim, de nagy részét csak azért vettem fel, hogy másoknak megfeleljek. Ami ciki. Mai napig nem tudok úgy végig nézni egy youtube videót, hogy ne lenne bűntudatom, amiért nem csinálok egy videóblogot, vagy valamit. Ez kicsit odabasz, mert nem tudok megelégedni a saját teljesítményemmel. Ugyanakkor az áldozat szerep nekem jut sok esetben, amit baromira rühellek, sajnos a legtöbb társaságban még én vagyok a lúzer. 

Pedig mindent megpróbáltam. Zenéltem, dipolmám van, bár az első egyetemről kirúgtak, a másodikat is nehezen csináltam végig és sokszor gondoltam, hogy feladom. Volt jó pár csajom, de összesen 1, akit szerettem is, általában azzal jöttem össze, aki meglátva engem nem törölte magát facebookról, hogy véletlenül se írhassak neki.

Munka mellett vállalkoztam, utána főállás lett a vállalkozás, de az is csődöt mondott, részben miattam. Ha benne vagyok az eseményekben, nem tudok objektív lenni. Meg a bipoláris szar, hát nyilván előjön.

De most a macskám sincs velem. Állatkertek is zárva a koronavírus miatt. Pedig egy kis szeretet, törődés most jól jönne. De nem tudom megkapni senkitől, ráadásul kurva messze vagyok bárhonnan, a korona miatt haza se tudtam menni. Kurvára hiányzik a macskám.

Szeretnék könyveket olvasni, de valamiért húzom az időt és nem veszek egy rohadt ebook-olvasót, pedig tuti jót tenne.

Összegezve a kibaszott 2020-at: távolabb lettem mindenkitől. Csődbe ment a cégem. Az utolsó kapcsolati traumám miatt nem mertem ismerkedni senkivel. Az ügyfeleink nagy része orbitális paraszt volt. A magyar politikai helyzet gyakorlatilag kívánta, hogy dögöljek meg. Annyi negatív jött felém, hogy kb csoda, hogy nem akasztottam fel magam. Ha most Magyarországon kellene még laknom, lehet bevettem volna egy doboz frontint, aztán jó éjszakát. És csak azért nem tettem volna meg, mert ott a macskám. De itt nincs cica. Itt nincs egy árva lélek sem. Azon kívül, hogy a karácsonyt egy maastrichti barátommal töltöttem, gyakorlatilag emberrel nem találkoztam. És ez kezd sok lenni.

Felraktam a telefonomra a happn-t meg a tindert. Happn-ön van egy csaj, akit érdeklek, de hogy őszinte legyek, semmi lelkesedésem a dolog felé. Egyébként még 0 match. Tehát tuti baromi ronda vagyok. És ezen nem tudok segíteni. A gond az, hogy még mindig annyi szorongás és feszültség van bennem, amit nem tudok feloldani se gyógyszerrel, se terápiával, hogy gondolkozom, mi legyen tovább. Most elköltöztem egy másik helyre, ami kicsit oldja a köteleimet, és általában jobb kedvem van, de ez a karácsonyi időszak a koronával, karanténnal most teljesen odabaszott. Az a nehéz, hogy egyáltalán nem tudom most, mi tenne boldoggá.

Szerettem volna ma legalább horgászni elmenni, de nem vitt rá a lélek, kb félek, hogy nem tudom kiszedni a horgot a hal szájából. Ami tök vicces, mert egyébként vér nélkül szokott sikerülni.

Igazság szerint szeretnék egy olyan botot, ami alkalmas ragadozó halakra, és vannak szervezett horgásztúrák errefelé. Most gyorsan írok egy levelet az egyik fishing guide-nak, mielőtt elfelejtem. Holy fuck, 350 EUR egy nap. Jól keresek, de ez most sok. Akkor inkább veszek fullos cuccot és kezdek valami magán tavon, mert ez a költség nagyon nagy. Majd jegyzetelek. Értem már, hogy miért mondják, hogy Hollandia drága hely...

Megpróbálok felhívni valakit, hátha ki tud húzni a nyomorból...

Na igen, megint itt van ez a szar. Itthon vagyok. Dolgoznom kellene, de bármi mást csinálnék legszívesebben. Pörgetem a youtube-ot és csak nézem azokat az embereket, akik valamiben nagyon jók, és élvezik. Hogy én élvezem-e? Lófaszt. Egy kóder vagyok, egy kocka. Szociális fóbiával és agorafóbiával. Voltam zenész. Zenésznek lenni egy külön életforma. Csóró vagy, de járod a világot. Ott alszol, ahova éppen beengednek. A lakásom komfortjából már nem is tudom, milyen a valódi élet. Nincs dráma. Nincs boldogság, nincs veszekedés. Nincs semmi. Tudod, mi a durva? A sztenderdek szerint nekem boldognak kellene lennem. Autó, motor, bicikli, lakás, jó nagy tartalék a bankban. De egyszerűen nem megy, nem tudok kikapcsolni, nem tudom jól érezni magam ismét. Lehet, hogy a nyakamba kellene vennem az országot motorral, legalább 2 napra, sátorral, meg minden, ahogy kell, teljes szabadsággal, teljes nyugival, ott eszek, ahol szeretnék, ott alszok, ahol szeretnék. A cicámat nem hagyhatom itt. 

Hogy miért lett macskám? Na ez egy érdekes kérdés. Valójában jó régen szeretetet akartam vele vásárolni. A cicát örökbe fogadtam. És kezdem megérteni, a cica miért nem kutya. OK, hogy a kutyát sétáltatni kell, de lehet magaddal vinni mindenhová. A cicát nem. Bejött egy poloska, kiírtom. 

Tudjátok, mi történik egy poloskával csótányírtó szer hatására? Picit megszédül. Ilyen erős vegyszer hatására egy pillanatra elszédül. 

Nem bízom abban, hogy jó irányba tart ez a világ. Abban sem bízom, hogy én jó irányba tartok. Mert csak növekszik a bezártságérzésem annak ellenére, hogy akkor és azt csinálok, amit akarok. Bezárva éreztem magam az irodában, most bezárva érzem magam itthon. Honnan van ez az érzés? Honnan jött ez a szenvedés? Én tényleg mindent megpróbáltam. De most legszívesebben favágó lennék Kanadában. Vagy rákot halásznék az Északi-tengeren. Szeretnék csinálni valami olyat végre, ami nem ezer évre tartó elköteleződést von maga után. De ezt a jelenlegi világrend nem bírja. Nem lehet úgy élni, ahogy szeretnél. Azt támogatja ez a világ, aki 40 évre hitelt vesz fel, hogy nagyobb háza legyen, vagy 10 évre hitelt egy járműre, hogy ő fingjon bele először. És ezt a réteget sem lehet boldoggá tenni. Valahogy nekem se megy. Túrázni akarok menni. Most eldöntöttem, hogy bármi van (szar idő, nincs kedvem, többi hülyeség), veszek szendvicsnek valót, csinálok inni és holnap túrázok, mert megőrülök a bezártságtól. Egyszerűen kell a kikapcsolódás, kell a mozgás. De nem egy szar konditeremben.

Na megvan a cél. Duna-kanyar kerékpártúra ma délután, hogy bírjak létezni. Megyek készülni.

Eszek kolbit, csinálok üccsit, meg szendvicset. BRB.

Tegnapelőtt itt voltak szüleim. Nem volt semmi borzasztó, de a migrénem kiújult, ami azért szomorú, mert régóta nem volt.

Azóta szinte csak fekszem egyik helyről a másikra, néha besötétítve a szobát, néha leülök a gép elé, ilyenek. És megint azon jár az eszem, mi értelme ennek az egésznek.A billentyűzetből kiráztam a dzsuvát, de azért maradt benne rendesen. Ezt jobban szeretem, mint a többit, határozott nyomáspontja van, és van benne anyag. Ez érződik is gépeléskor.

Most is nehéz a fehér hátterű kijelzőt nézni, de még mindig jobb, mint feküdni, legalább ki tudom írni magamból valamilyen formában a feszültséget. Ismét azon a talajon járok, hogy semmi nem érdekel. Éhen akarok halni, valamire vágyom, de nem tudom, mi az.

Lehet csak emberi érintés, vagy emberi közelség, tudja a franc.

A gépem olyan, mint egy csiga, még a youtube-ot sem akarja betölteni. Ha ezt megírtam, kipucolom rendesen a billentyűzetet. Azt elfelejtették szüleim említeni, hogy tele van dzsuvával és használhatatlan. 

Volt temetés, volt dráma, volt minden. Nem sok kedvem van ehhez az egész szarhoz.

Elmenekülnék a világból.

Július 23 van. Álmodtam egy egész szimbolikusat.

Az álom: jelmezbál. Az előkészületek az álmomban sokáig tartottak, bár ahogy szoktam, utolsó pillanatban lettem kész mindennel, beleértve az átöltözést. Ezt nem vittem túlzásba, felkaptam a középkori ruhám egy részét. Utána álmomban befeküdtem az ágyba, összeomolva, Hajnal 2:23-kor néztem rá a telefonomra, hogy hány óra, az már pirosan világított, jelezve, hogy már mindenki alszik. Azért felkeltem, telefonáltam egyet, hogy hol vannak a többiek. Odamentem, egy legalább 2 méter magas srác játszott ütőgardonon. Megkerestem a csajt. Kézen fogtam és felvittem egy szobába, az ajtaját nyitva hagytuk, elkezdett szopni. Levegővételként a volt barátjáról kezdett mesélni, hogy kisebb farka volt, majd hotdogként rágcsálta le az enyémről a felesleget. Amikor megfelelő volt a méret, dugtunk tovább. Felkelés.

Ez borzasztó volt. Amíg álmodtam, fel se fogtam, mi történik. Ébredéskor, félkómásan, kifelé tartva a lakásból, hogy rágyújtsak értettem meg, mi van. 

Nekem fontosak voltak a nők. Szerettem őket. Utáltam a hajszát, utáltam a vadászatot, de a nőért megérte. Az utóbbi 2.5 évem nem alakult túl jól ilyen szempontból. A barátnőm úgy költözött be hozzám, hogy gyakorlatilag nem maradt életterem, és észre sem vettem, miután szakítottunk és megismertem egy kolléganőmet, akivel szikrázott a levegő, húzd meg-ereszd meg játék, smárolás, utána soha többet nem válaszolt az üzeneteimre, decemberben idegösszeomlásom lett, kényszerszabadságra mentem. Több, mint 1 hónapig tartott.

Ez az álom döbbentett rá, hogy itt már csak félelem maradt. Félelem az egyedülléttől, a magánytól, a nőktől, a csalódástól, a férfi énem egyszer csak megszűnt létezni. Sosem voltam az a fajta, aki a kanapén játszik és halogatja a feladatait, tegnap este viszont megtörtént. Hajnal 2-ig játszottam, pedig bőven van más dolgom.

Elvesztettem az uralmat az életem fölött. A megrendelőim várnak. Csak várnak. Most is hibákat kellene javítanom 2 áruházban, ehhez képest semmi kedvem. Jutalom motorozás van kitűzve célnak. És a motorozás is olyan, hogy egyedül szeretem. Nem kell alkalmazkodni másokhoz, nem kell megfelelni egy csoport átlagának.

A magányos harcos. Több, mint 10 évvel ezelőtt paintballozni mentünk a barátaimmal. Amikor lelőttek, akkor mondta a pálya tulaja, hogy magányos harcosként ez nem megy. Próbáltam én csapatjátékos lenni, de tényleg. Viszont azt meguntam, hogy a csapatjátékos bambán azt teszi, amit mondanak neki. Ahogy a betegségem, az életem is bipoláris. Én vagy bambán követem a kéréseket és teljesítem, vagy vezetek egy csapatot. A kettő között nincs átmenet, nem tudok váltani sűrűn. Az egy másik állapot, egy másik érzelmi skála. A "bamba követő" viszont egy idő után lázadni kezd. A motoros rutin tanfolyamon pont ez volt. Értelmetlen szabályok vonatkoztak a pályára. A lázadó énem elindult. Az instruktor (úgy nézett ki, mint Jamie Hyneman) személyesítette meg a diktátor szerepét. Úgy beszélt velem, mint egy óvodással, holott 32 éves vagyok. És baromságokért alázott. Ez egyébként a motoros társadalomban sincs másképp. Teljesen meglepődnek, hogy nincs sisakkamerám, nem mérek statisztikát telefonnal, hogy milyen gyorsan mentem, mennyi volt a dőlésem, stb. Én csak motorozok. Az élvezetért. Nem feszítgetem a határaimat. Nincs miért. Út, szél, üvöltő motorhang, ennyi kell. 

Most, hogy kiírtam a rinyáimat, megyek és megszerelem az azóta már 3 boltot. Hogy férfi legyek. És visszaszerezzem az uralmat.

És amikor azt hiszem béke van, beüt.

Hirtelen mintha elborulna a világ. Ennyire éles váltást ritkán élek át ébren, általában így kelek fel. Olyan, mintha kurva gyorsan tüskéket növesztenék a testemből, hagyjon mindenki békén, aki közel jön, elpusztítom. Mindez fél perc alatt. A mosolyból, a jókedvből.

Az egyik ilyen intenzív váltást akkor éltem át, amikor még jártam két barátommal bulizni. Ez arról szólt, hogy ittunk, annyit, hogy már ne legyünk teljesen a magunk urai, aztán lementünk valami szórakozóhelyre, táncoltunk és jól éreztük magunkat. A társaság női tagja elkezdte mondani, hogy menjek oda az egyik csajhoz. Nem akartam, mondtam, hogy nem. Erősködött, a végén nekilökött. Erővel, nem voltam rá felkészülve. Beestem a társaság közepébe, ahol a csaj táncolt. Elnézést kértem, felálltam, és éreztem, ahogy az egész testem falat épít maga köré. Egy robbanás pillanata előtti bomba voltam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy utána órákon keresztül azt érzed, hogy robbansz. Bármely pillanatban. Ettől a robbanástól félsz aztán. Mert ez a robbanás brutális véget érhet. 

Elővesz a magány, a miért élek, a minek csinálok bármit. A haszontalan vagyok, a senki nem szeret. A félelem, a düh, az irigység mások boldogsága iránt. Utálok és irigylek mindent és mindenkit. Szar.

Már megint itt ülök a sötétben a laptopommal. Ezeket a bejegyzéseket csak így tudom írni. Kanapéról, ölbe vett géppel, csendben, nyugiban, zene nélkül.

Agorafóbia. Mitől zársz el engem? Elzársz a rég nem látott barátaimtól. Elzársz a koncertektől. Elzársz a motoros találkozóktól. Elzársz attól, hogy főállásban jól érezzem magam. Elzársz a bevásárlóközpontoktól. Elzársz az emberektől. Elzársz egy kapcsolat lehetőségétől. Utállak. Gyűlöllek. Utálom az összes szenvedést, amit okozol nekem. Utállak, mert korlátozol. Utállak, mert nem tudom jól érezni magam. És ez mind miattad. Mert egész hetes szorongásokat kapok tőled. Menekülést az élettől. Gyomorgörcsöt. Hányingert. Öngyilkosság-vágyat. Halálfélelmet. Szeparációt. Fura pillantásokat.

Aki nem ismer Téged, nem érti. Nem tudja, miért viselkedek úgy, ahogy. Ezért inkább nem hívnak. Mert elég lemondani miattad 1-2 találkozót, 1-2 koncertet, és máris kikerülök MIATTAD a baráti társaságból. Te tehetsz mindenről. Te tehetsz arról, hogy egy besavanyodott, otthonülő, magányos ember lettem. Te tehetsz arról, hogy ma este itthon ülök és gépelek. Te tehetsz arról, hogy értéktelen szarnak érzem magam. Mert tudod, mi van? Az, hogy aki nem tud kapcsolatokat teremteni és fenntartani, az ma elveszett. Lehetsz te számítógépzseni. Lehet neked 160-as IQ-d. Foglalkozhatsz önismerettel baromi sokat. Kurvára mindegy. Mert amíg Te itt vagy, szenvedni fogok.Mert feszült vagyok miattad. 

Sokat menekülök előled. Miattad költök egy vagon pénzt közlekedésre és terapeutákra. Miattad nem bírok buszra szállni. Miattad nem bírok vonatra ülni. És miattad nézem úgy az egészséges embereket, mintha UFO-k lennének. 

TAKARODJ EL AZ ÉLETEMBŐL! NINCS RÁD SZÜKSÉGEM! GYŰLÖLLEK TE SZAR! TE ÉLETEM MEGKESERÍTŐJE! TE GECI! TE ROHADÉK! TAKARODJ!

Az a gond, hogy lassan alakul ki a depresszív fázis és néha későn veszem észre. Nálam a mániás időszak rövid és nem is komoly. De a depresszív fázis, az szétver.

Amikor csak aludni tudsz, fáj felkelni, ismét azon vannak a gondolataid, hogy mi értelme ennek az egész fosnak. Ha időben észreveszed, próbálod elterelni a gondolataidat, próbálsz túlélni, de belealszol, mert teljesen felemészt. Az hogy közben becsenget a fideszes kopogtató, már csak hab a tortán, felébreszt és a pokolba kívánod.
Tehát most van, most rossz, most tünet van, most kilátástalanság van, most blogírás van, mert ide tudom kifejteni. Holnap megyek az új pszichiáterhez, és őszintén remélem, hogy mostmár ezt fogja kezelni és odafigyel rám, mert unom, hogy pár hetente visszasüllyedek. Az ambuláns lapomon szerepel a fázisprofilaktikum bevezetése, de egyedül akkor fog hatni, ha előbb rendbe tesznek, nem kellene a depressziós fázist stabilizálni. Szurkolok az új dokinak. Mert ez pokol.