Július 23 van. Álmodtam egy egész szimbolikusat.

Az álom: jelmezbál. Az előkészületek az álmomban sokáig tartottak, bár ahogy szoktam, utolsó pillanatban lettem kész mindennel, beleértve az átöltözést. Ezt nem vittem túlzásba, felkaptam a középkori ruhám egy részét. Utána álmomban befeküdtem az ágyba, összeomolva, Hajnal 2:23-kor néztem rá a telefonomra, hogy hány óra, az már pirosan világított, jelezve, hogy már mindenki alszik. Azért felkeltem, telefonáltam egyet, hogy hol vannak a többiek. Odamentem, egy legalább 2 méter magas srác játszott ütőgardonon. Megkerestem a csajt. Kézen fogtam és felvittem egy szobába, az ajtaját nyitva hagytuk, elkezdett szopni. Levegővételként a volt barátjáról kezdett mesélni, hogy kisebb farka volt, majd hotdogként rágcsálta le az enyémről a felesleget. Amikor megfelelő volt a méret, dugtunk tovább. Felkelés.

Ez borzasztó volt. Amíg álmodtam, fel se fogtam, mi történik. Ébredéskor, félkómásan, kifelé tartva a lakásból, hogy rágyújtsak értettem meg, mi van. 

Nekem fontosak voltak a nők. Szerettem őket. Utáltam a hajszát, utáltam a vadászatot, de a nőért megérte. Az utóbbi 2.5 évem nem alakult túl jól ilyen szempontból. A barátnőm úgy költözött be hozzám, hogy gyakorlatilag nem maradt életterem, és észre sem vettem, miután szakítottunk és megismertem egy kolléganőmet, akivel szikrázott a levegő, húzd meg-ereszd meg játék, smárolás, utána soha többet nem válaszolt az üzeneteimre, decemberben idegösszeomlásom lett, kényszerszabadságra mentem. Több, mint 1 hónapig tartott.

Ez az álom döbbentett rá, hogy itt már csak félelem maradt. Félelem az egyedülléttől, a magánytól, a nőktől, a csalódástól, a férfi énem egyszer csak megszűnt létezni. Sosem voltam az a fajta, aki a kanapén játszik és halogatja a feladatait, tegnap este viszont megtörtént. Hajnal 2-ig játszottam, pedig bőven van más dolgom.

Elvesztettem az uralmat az életem fölött. A megrendelőim várnak. Csak várnak. Most is hibákat kellene javítanom 2 áruházban, ehhez képest semmi kedvem. Jutalom motorozás van kitűzve célnak. És a motorozás is olyan, hogy egyedül szeretem. Nem kell alkalmazkodni másokhoz, nem kell megfelelni egy csoport átlagának.

A magányos harcos. Több, mint 10 évvel ezelőtt paintballozni mentünk a barátaimmal. Amikor lelőttek, akkor mondta a pálya tulaja, hogy magányos harcosként ez nem megy. Próbáltam én csapatjátékos lenni, de tényleg. Viszont azt meguntam, hogy a csapatjátékos bambán azt teszi, amit mondanak neki. Ahogy a betegségem, az életem is bipoláris. Én vagy bambán követem a kéréseket és teljesítem, vagy vezetek egy csapatot. A kettő között nincs átmenet, nem tudok váltani sűrűn. Az egy másik állapot, egy másik érzelmi skála. A "bamba követő" viszont egy idő után lázadni kezd. A motoros rutin tanfolyamon pont ez volt. Értelmetlen szabályok vonatkoztak a pályára. A lázadó énem elindult. Az instruktor (úgy nézett ki, mint Jamie Hyneman) személyesítette meg a diktátor szerepét. Úgy beszélt velem, mint egy óvodással, holott 32 éves vagyok. És baromságokért alázott. Ez egyébként a motoros társadalomban sincs másképp. Teljesen meglepődnek, hogy nincs sisakkamerám, nem mérek statisztikát telefonnal, hogy milyen gyorsan mentem, mennyi volt a dőlésem, stb. Én csak motorozok. Az élvezetért. Nem feszítgetem a határaimat. Nincs miért. Út, szél, üvöltő motorhang, ennyi kell. 

Most, hogy kiírtam a rinyáimat, megyek és megszerelem az azóta már 3 boltot. Hogy férfi legyek. És visszaszerezzem az uralmat.