Hétfő délután van. Most voltam terápián. Elkezdtem nézni a Silicon Valley-t. Pont annyira kiábrándultak a srácok, mint most én. 

Holnap a business unitnak lesz egy meetingje. A leépítés közepén remélem, valami számunkra is elfogadható kommunikációval szolgálnak, hogy miért rúgják ki az emberek 10%-át, illetve hogy miért húzzák ezt fél éven keresztül. Mert az nem 10% lesz. Unom, hogy mindenki a képembe hazudik. Szenvednek és szarban vannak. Amerikai mosoly. Zéró empátia. Zéró stratégia. Találd ki, mit csinálsz a következő fél évben, de még a cég sem tudja, mi a cél. Szuper.

Közben elidegenedést érzek. Mert az emberek a felszínen élnek. A felszín tőlem messze áll. És nem érzem, hogy ennek a társadalomnak tagja lehetnék. Mert nem bírom, ha a képembe hazudnak. És egész életemben a képembe hazudtak. A szüleim, a tesóm, a főnökeim, mind hülyének néznek. Ezért nem tudom az embereket komolyan venni. Tudom, mikor hazudnak. 

Múlt héten felhívott egy régi ismerősöm, hogy baj van, azonnal menjek el egy címre. Akkor értem haza, 20 perc után találtam egy parkolót. Sírattam azt a helyet, mert tudtam, hogy mire ismét hazaérek, már nem lesz meg. De egy haverom szarban van, megyek. Már út közben éreztem, hogy átbasz. Hogy semmi baj nincs, csak azzal a cseppnyi agyával azt gondolta, hogy ha szar van, én ugrok. És ebben igaza van. Ha szar van, én ugrok. Megérkezvén még 2 ember fogadott: egy, akivel 4 éve nem beszéltem, de akkor is csak a kocsik érdekelték. Illetve egy, akiről tudom, hogy most baszták ki az albérletéből, kapcsolata nincs, de amerikai mosollyal mondja a képembe, hogy minden rendben van. Tehát vele sem felhőtlen a viszonyom. És most ott voltak. A múltam azon része, akivel nem akarok már törődni. Akikről azt hittem, már lezártam őket. Lejárt a mosógép.

És találkozva a múltammal, ami egybeforr a jelenemmel, a közös pont a hazugság. A hazugság, amit nem bírok. Ha hazudnak arról, hogy jól vannak. Ha hazudnak arról, hogy csak 10% lesz a leépítés. Ez nem így van. Tökre nem. Simán kirúgják a cég felét. De ezt még nem kommunikálják. Így tartanak bizonytalanságban 840 embert. Köztük engem is. És ha holnap teszek fel kérdést, akkor is hazudni fognak. 

Emberismeretet fejlesztettem, mivel túl sokan akartak már átbaszni. A saját mélységeimet végletesen élem meg, ők nem ennyire. A kibaszott empátiámat igazán lehúzhatná valaki a wc-n. 

Most itt a kérdésem, magam felé. Vagy vállalkozó leszek és slussz, vagy elhúzok külföldre és slussz. Külföldön nem fogom vinni ezt az életvitelt. Mert ez csak azért van, hogy ne találkozzak a jelenemmel. Hogy el tudjak vonulni belőle.

A vállalkozásomat jobban szeretem, mint a munkámat, viszont kevesebbet hoz a konyhára. Egy darabig tuti nem lesz se nyaralás, se új autó, semmi. Viszont van egy megbízható, de ronda verdám, van egy motorom, egy évre kifizetve a biztosítás, ilyesmik. Tehát ha ebből élek, talán jobb lesz. Viszont a szociális hálóm méginkább megszűnik. Ami már most is eléggé a végét járja.

A szociális hálómat mindenképp bukom. Akkor is, ha szobakóder leszek, és akkor is, ha elköltözöm az országból. Az egyik esetben valahogy megélek, a másik esetben viszont javulni fog az életszínvonalam. Viszont továbbra is lesz főnököm és nem lesz szabadságom. 

Kurvára nem ma fogom ezt a döntést meghozni. Odaadom magamnak erre a februárt. De ha elhatározom, akkor tartani fogom magam hozzá. 

Egyedül vagyok erre. Mert ez nem más döntése. Viszont érinteni fogja a környezetemet. És engem is. Kérdés, hogyan élem túl.

 Magyarországon már nem találok barátnőt. Ez biztos. Külföldön talán. Talán. És azért nem, mert sunyi, kisstílű, golddigger manipulátor picsákkal találkozom csak. Ez máshol is így van? Vagy velem van a gond? Fasz tudja.

Tehát, röviden: se a munka, se a magánélet nem fasza itt. Tehát váltanom kell.