És amikor azt hiszem béke van, beüt.

Hirtelen mintha elborulna a világ. Ennyire éles váltást ritkán élek át ébren, általában így kelek fel. Olyan, mintha kurva gyorsan tüskéket növesztenék a testemből, hagyjon mindenki békén, aki közel jön, elpusztítom. Mindez fél perc alatt. A mosolyból, a jókedvből.

Az egyik ilyen intenzív váltást akkor éltem át, amikor még jártam két barátommal bulizni. Ez arról szólt, hogy ittunk, annyit, hogy már ne legyünk teljesen a magunk urai, aztán lementünk valami szórakozóhelyre, táncoltunk és jól éreztük magunkat. A társaság női tagja elkezdte mondani, hogy menjek oda az egyik csajhoz. Nem akartam, mondtam, hogy nem. Erősködött, a végén nekilökött. Erővel, nem voltam rá felkészülve. Beestem a társaság közepébe, ahol a csaj táncolt. Elnézést kértem, felálltam, és éreztem, ahogy az egész testem falat épít maga köré. Egy robbanás pillanata előtti bomba voltam. Ezt úgy kell elképzelni, hogy utána órákon keresztül azt érzed, hogy robbansz. Bármely pillanatban. Ettől a robbanástól félsz aztán. Mert ez a robbanás brutális véget érhet. 

Elővesz a magány, a miért élek, a minek csinálok bármit. A haszontalan vagyok, a senki nem szeret. A félelem, a düh, az irigység mások boldogsága iránt. Utálok és irigylek mindent és mindenkit. Szar.