Időről időre megfogalmazódik bennem, hogy mi az a küzdelem, amit az enyhén mániás időszakaimban művelek. Most őszintén. Amikor jól vagyok, jól teljesítek a munkahelyemen, csinálom a vállalkozásom, építem az új cégemet, törődök a környezetemmel, lemosom a kocsit, kitakarítok, rendesen eszem, jó fej vagyok a barátaimmal. Ez volt tegnap.

Mára teljes pálfordulás. Enervált, mindent leszarok hangulat nagyjából dél óta. A kolléganőm, akiről az előző posztban írtam, kibaszottul felzaklatott. A kurva életbe, ezt még egyszer nem hagyhatom. 

Két rohadt világ keveredik bennem. Jó időszakban álmodozó mérnök, programozó, vállalkozó, zenész vagyok, aki empatikus, szereti a világot, amiben él, és nem törődik a nehézségekkel, mindent megold. És van a mostani. Amikor író vagyok. De leginkább egy szerencsétlen csődtömegnek érzem ilyenkor magam. Próbálom magam megoldani az ilyen helyzeteket, de őszintén.... hát... nem megy. A barátaimat nem akarom feszt ezzel terhelni. Az én kis hullámvasutam egy borzasztó élmény. Egyszer fent, egyszer lent. A trigger lehet gyakorlatilag bármi. Most kézbe vettem a laptopomat, és kicsit úgy érzem magam, mint a Szex és New York-ból a fő csajszi, akinek nem tudom a nevét, de szingli, szenved, próbálja magát jól érezni, de ha tisztánlátásra van szüksége, akkor laptopot ragad és ír. Vagy cipőt vesz. Én fürdőszobát újítottam fel.

Motorozni akarok. Már nagyon. A gépet tavaly októberben vettem, a szezon vége felé. Esett rajta egy nagy szerviz, azóta gyakorlatilag a céges mélygarázsban pihen, mert szar idő van. Ott ki tudok kapcsolni. Ott figyelni kell, és 100%-on. A hangja brutális. A motoromon férfinek érzem magam. Ugyanezt nem mondhatom el a magánéletemről. Ilyenkor egy picsogós csajnak érzem magam. A tudat sem vigasztal, hogy ez endogén bipoláris affektív zavar. És továbbra is küzdök.

Az utolsó két órát a kanapén fekve töltöttem a macskámmal. Ő már átfeküdt arra a székre, amitől nagyon szívesen megszabadulnék, de az a kedvence, így garantáltan nem dobom ki, sőt, ha elköltözöm, az a szék jön velünk. Mert a cica szereti.

Volt novemberben egy hosszabb mániás fázisom. Elsejével indult el, akkor mentünk szét a barátnőmmel. Első nap még szomorú voltam, utána rendbe jöttem. Vállaltam az új projekteket, pörögtem, jól éreztem magam. Flörtöltem az új kolléganőmmel. És kurvára érdekes, hogy pont ő tesz taccsra. Bár az is igaz, hogy nem játszott tisztán. Mint ember számomra halott. Letöröltem facebookról és skype-ról. Facebookon csak kevés embert hagytam meg, és sokat nem igazolok vissza, vagy jelölök be annak ellenére, hogy régen ismertem őket. Volt nem olyan rég általános iskolai osztálytalálkozó, egy facebook beszélgetésben szervezték. Akkor arra sem voltam hajlandó méltatni  őket, hogy válaszoljak bármire ebben a beszélgetésben. Ahogy olvastam, jól érezték magukat, de nekem nem ment volna. A skype most csörrent meg, emberek még mindig dolgoznak bent. Nemrég elmondtam egy kedves kollégámnak, hogy ne is próbáljon tőlem semmit kérni péntek este 8-kor, mert az már a magánéletem. Ami egyébként nincs, de azért védem, mint az őrzők a póznákat a kvafftól a Harry Potterben. A válasz az volt, hogy amikor release van, akkor nincs magánélet. Hát úgy látom, máshogy gondoljuk. Ez a srác egy régi bútordarab ott, és valamiért még mindig lelkes. Nekem felkínálták, hogy induljak a tech lead pálya felé már másodjára, bár az elsővel nagyot szoptam. Egy korábbi posztban már leírtam. Virtuális csapat, virtuális csajok, virtuális pénz, valódi felelősség. Attól tartok, tech lead-ként pont ez várna rám. A fizum alapvetően jó, és pont azon elmélkedtem, hogyan tudnám lefaragni a munkaidőmet, erre még több felelősséggel kínálnak meg. Hát.. köszi. Jó a gondolat. Nyilván látják bennem a lehetőséget. De a lehetőségeimet már rég nem ennek a cégnek szeretném áldozni. Egy cég van összesen, amivel szívesen foglalkoznék, az pedig a sajátom. Az itthon levő whiteboard-om tele van. Ezekkel minddel foglalkozni kellene.

Egy bipoláris Kft. ügyvezető? Ez lehet a jövőm? Mit csinálok, amikor egyedül leszek tényleg? Mi lesz, ha a barátaim (akik mind párok) még tovább lépnek az életükben és a gyerekeik lesznek az elsők? Mi van, ha nem élem túl ezt az egészet? Mi van, ha azt mondom egyszer, hogy elég volt? A frontin hatóanyaga az alprazolam. A halálos dózis 7500 mg. Egy dobozban 100 darab 0.25-ös van. Tehát 25 mg egy doboz. Wow. Ennyi frontint kell megenni, hogy megdögöljön valaki? Mindig meg tud lepni a tudomány, hogy nem adnak annyi gyógyszert az embernek, ami rá nézve halálos lehet. És hogy ilyen kis adagokban is van némi hatása. Bár mostanában egyre kevésbé érzem. Inkább valami stabilizáló cucc kellene a pörgető-nyugtató-felejtető kombó helyett, meg a jó kis pánikrohamaim megszűnése. Illetve a kétely megszűnése, hogy jó irányba tartok. Mert ez a kétely felemészt. Most komolyan. Régebben is szar volt. Ugyanezekkel a tünetekkel küzdök nagyjából 12 éves korom óta, csak kezeletlen volt sokáig. Gyerek koromban kaptam nyugtatót a pszichés hányás miatt. Most felnőtt vagyok, de mintha csak a korom változott volna. A betegségtudatom és az, hogy a rossz állapotom milyen intenzív és mennyire gyakori mostanában, az ijesztő. Ennek köszönhető 1 hónap kényszerszabi decemberben. Összességében nem tudok olyan igazán jó időszakot mondani. Amikor azt teszem, amit szeretek, bűntudatot érzek (kösz anya, kösz apa). De mit is szeretnék igazán? Követem a mintát, amit nagybátyámtól (pokoli házasság, gazdagság, folyamatos hazudozás, politikus) kaptam? Vagy belém gyúrták még apám színész barátját (egyszerre sok nő, politikus, művész, autó- és motorrbuzi)? Esetleg faterom festőművész barátját (a művházban dolgozott grafikusként számítógépen, törődött velem baromi sokat)? Vagy a szomszéd autószerelőt, aki fáradhatatlanul válaszolt minden kérdésemre, miközben lengéscsillapítót cserélt egy ladán? Ezekből vagyok összegyúrva és nem a családomból? Milyen mintát hoztam és honnan? Miért akarhattam zongorázni? Miért nem bírok ránézni szerencsétlen hangszerre már? Mi lehet a valódi motivációm? Mi lehet a valódi célom? Hogy elkápráztassak embereket? Tényleg ennyire szánalmas lennék? Tényleg még mindig arra a figyelemre vágyom, amit nem kaptam meg? Tényleg mindent megteszek ezért? Azért lehetek szarul, mert a nő, aki tetszik, pont őt nem tudom elkápráztatni?

Én szerettem volna BMW-t. Vagy csak úgy egy sportkocsit. Leginkább valami őskövület Opel Calibra felé húz a szívem. Ehelyett egy kombi fabia nem boldog tulajdonosa vagyok. Most komolyan? Tényleg olyan autóm van, amit nem szeretek? Mi a francért? Mi a francért nem volt hálószobám, mióta visszajöttem Pestre? Mi a francért nem újítottam fel rendesen a fürdőszobát?

Ezernyi kérdés van most bennem. Mind kétely. Mind emészt. Mind elveszi az energiámat. Nem tudom a választ. Komolyan. Még mindig nem értem. Még mindig nem. Még mindig nem. 42.