Jó régen írtam már ide. Úgy tűnt, kezdenek alább hagyni a tünetek, de a mocsok agorafóbia az ott van. Hogy mi válthatta ki a tegnapot? És mitől vagyok ma egész nap nyomott és nincs étvágyam, cserébe van fasza hányingerem? Most április 2 van.

Előzmények:
Március 22 óta hivatalosan is főállásban vagyok vállalkozó. Elköszöntem az emberektől a munkahelyemen, ahol már csak agonizáltam az utolsó hónapokban, illetve decemberben idegösszeomlással kellett betegszabira mennem. Kaptam tortát. A seggfej még ott van. Majd rendelek neki pár cuccot utánvéttel. 
A csak vállalkozósdi még nem régen tart, de gyakorlatilag a felét átaludtam ennek a hétnek. Dolgoztam valamennyit, nem veszélyesen sokat. Valójában pihentem. És megnéztem a star trek 2 évadát, az eredeti sorozatból. Találkozgattam a barátaimmal. Ilyesmik. Tehát nagyjából eseménytelenül telt.

30-án este egy volt kolléganőmmel mentünk ki a Margit-szigetre. Elaludtam, ezért nem BKV-val mentem. Vittem egy üveg bort, néhány gyertyát, leültünk a napozóágyakra, meggyújtottam a gyertyákat, borozgattunk, beszélgettünk. Az elején még picit feszült voltam, de gyorsan elmúlt. Se pánik, se komoly szorongás. Hazafelé megölelgettem és harapdáltam. Valamiért szeretek lányokat harapdálni. Nem bánta. És utána még írt, hogy mennyire köszöni a támogatásom a nehéz időszakában, és hogy én voltam, aki végig hitt benne. Hazajöttem, fél úton ugyanazzal a járművel, mint ő. Elmondtam neki, hogy a hangját bármeddig hallgatnám, ilyen lágy, kellemes orgánumot még nem is hallottam. Baromi jól éreztem magam vele.

A vasárnapot már végig aludtam. Nem dolgoztam semmit. Főzni sem volt kedvem, se erőm. Nem voltam másnapos, nem volt semmi más fizikai gondom, csak az eszméletlen fáradtság. És a motiváció teljes hiánya az élet felé. Ennyire kimerítene a társasági bármi? Helyszínen jól éreztem magam, de utána, mint akit agyonvertek. Ez számomra csak azért fura, mert ha ennyire kimerít ez az egész, akkor hogy a bús büdös picsába bírtam ki 7 évet főállásban, folyamatosan emberek között? Meg előtte egyetemen 6 évet, stb. Főállásban is szenvedtem rendesen, gyakorlatilag végig. Általában megírtam azt, amire felvettek, tehát megírtam kódban a saját taszkjaimat, meg azt, amit általában én csináltam, utána már nem volt hasznom. De az egész kocka társadalomba nem tudtam beilleszkedni. Végig azon küzdöttem, hogy legyen valami új, valami jobb. Megvan a kocka énem, mérnök vagyok, problémamegoldó, de azt nem szeretem, ha piszlicsáré szarokon meetingelnek mellettem órákat és méregetik hímtagjaikat, esetükben az analitikai képességüket, és kódolási készségeiket. Social skills? Ne viccelj. Felelősségvállalás? Ugyan. Hiszti azon, hogy hogy mi legyen a neve egy osztálynak? Simán, órákig. Hell no. 

Kiszakadtam végre ebből a mocsokból, és kezdem megérteni, miért nem aludtam ki magam 20+ éve.

Hétfőn két dolog várt rám. A pszichoterápiám záró alkalma, és egy sörözés két volt kolléganőmmel. Az egyik, aki miatt kiborultam decemberben és változatlanul nem tudok róla lekattanni. (Továbbiakban Dia)A másik a velem abszolút összhangban gondolkodó, gyönyörű, okos és baromi jó értékrendű lány, de ő foglalt. Ez így rendben is van. Valójában arról fogok írni, akitől korábban kiborultam és az este eseményeiről.
BKV-val mentem, az átszállás nálam már kizáró ok, de 14-es vilivel el tudtam menni, meg egy kis sétával. Már korábban fájt a fejem és hányingerem volt. Itthon megpróbáltam hányni, de nem sikerült. Gondoltam, akkor már talán nem lesz gond. Azért bekészítettem egy csomag zsepit és egy halom extramentolos rágót. Felszálltam a villamosra, végignéztem az üléseket, és megkerestem mértanilag a mindenkitől legmesszebb levőt. Leültem. Az ajtó záródására figyelmeztető hang valamiért élesen sikolt. Zötykölődtünk a Lehel tér felé. Éreztem, hogy nem jó. A második megállónál elkezdtem lassítani a légzésemet. Ez egy időre megnyugtatott. Mondtam magamnak, hogy semmi gond nem lesz, meg jó lesz az este, meg jó lesz őket látni végre. Teljesen nem nyugodtam meg. Leszálltam a villamosról, átrohantam az aluljárón, ahol részeg hajléktalanok félrehangolt gitárral zenéltek, énekeltek, az egyik majdnem nekem jött, de elég határozottan lépkedtem, így kikerült. Feljöttem a lépcsőn, a Váci út hangos volt és büdös. Séta közben még a Honda Karasna kirakatánál sem álltam meg, pedig öreg japán motorok voltak kint. A légzésemre ismét figyelnem kellett. Néztem a házszámokat és kerülgettem az embereket. Ha a 8 számot elérem, már semmi gond nem lesz. Nem a faszt. 
Bementem a megbeszélt kocsmába, egy kicsit keresgéltem, végül megtaláltam a lányokat. Dia ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon az első körre, de bent már kezdtem érezni, hogy nem vicc a helyzet. Éreztem olyan szagokat, amik nem voltak. WC bűzét, de wc a környéken se volt. Látták, hogy fehéredek, meg ezt szóvá is tettem, hogy baromi büdös van, átültünk egy másik asztalhoz. Belekortyoltam a whiskybe,majd egyszerre izzadtam le és fagytam meg, kavarodott fel a gyomrom, égett a bőröm és elfogott a hányinger. Mondtam nekik, hogy csak nem vagyok jól és kimentem a mosdóba. Valamennyit sikerült hánynom, bár csak erőszakkal. Megmostam a kezem, az arcom, kiöblítettem a számat, rágó, törölközés. Amikor kimentem, Dia jött velem szembe, úgy tett, mint aki mosdóba megy szintén, valójában utánam jött, de ezt csak a másik csajtól tudtam meg. Jó, hogy nem jött utánam, csúnya dolgokat látott volna.

Visszaültem, kicsit kezdett ülni a pánik. Folytattam az előbb megkezdett whisky-t. 20 perc múlva már nem volt bajom. De addig meghaltam belül. A másik csaj még kérdezgetett, hogy mi a bajom, elmondtam neki az agorafóbiát, nem ítélt el. Még kb 3-4 órát voltunk ott. Közben minden baromságról beszéltünk, Diával flörtöltünk, a barátnője már majdnem haza ment, hogy kettesben hagyjon minket, de nem engedtem.

Amikor vége lett a sörözésnek, a csajt kikísértük a vonatához, és ahogy felszállt, Diával egymásnak estünk. Azt mondta, nem tudja, van-e ennek értelme. Engem már nem érdekelt az értelme. Jól akartam vele érezni magam. Ennyi. Kértem, hogy ne gondolja túl. Hívtunk egy kocsit, a megérkezéséig nem tudtuk egymást elengedni. A kocsiban visszafogtuk magunkat, de odaérve a lakásához még folytattuk egy kicsit. Utána beültem és hazamentem. Boldogan meséltem a sofőrnek, hogy mi volt. 

Hazaértem, még rendben volt minden. Nem ittam sokat, tudtam, hogy nem leszek másnapos. Fél 5-kor felkeltem, utána csak részletekben tudtam aludni. És nem azon járt a fejem, hogy mekkora király vagyok, hanem hogy mi lesz ennek a következménye. Ezt a nőt már akkor sem tudnám komolyan venni, ha akarnám. Vagy ha ő akarná. Elég erős vagyok ahhoz, hogy bírjam így? Hogy ne érdekeljen, milyen az élete, mit csinál, csak szórakozzak vele? Valójában miért is rágódok ezen? Akikkel komolyan gondoltam, egytől-egyig szarul sikerültek. Volt pszichopatám, pszichológusom, titokban drogfüggőm, golddiggerem, stb. Nem tudom, mennyire tudom komolyan venni, de lehet, hogy nem is baj. Lehet, hogy ennek így kell lennie. Kötöttségek nélkül. L'art pour L'art. 

Miért vagyok ezen a bolgyón? Mi a célom? Tűzhetek ki magamnak bármit, nem bírom elviselni a hétköznapjaimat. Ha épp nem ezerrel dolgozom valamin, akkor a gondolataim csak e téma körül járnak. És amikor rájövök, hogy a kurva életemnek semmi értelme sincs, akkor elgondolkozom. Tényleg ennyi lenne? Dolgozok, pénzt keresek, túlélek?

Van egy reggeli rutinom. Felkelés, cigi, macskának enni és vizet adni, gyógyszereket bevenni, zuhany, indulás munkába. Itt eltöltöm az időt. Dolgozom, zenét hallgatok, de semmi cél. Egy mókuskerék. Taszk. Taszk. Taszk. Nem kötnek le a feladatok, nem csinálok semmi érdekeset. De legalább kurva meleg van. Otthon ilyen időben alsógatyában szoktam lenni. Az elalvás határán vagyok a nap felében. Idegesítő emberek vannak a környezetemben. Fucked up az egész. Elbaszott. Céltalan. Értelmetlen. Nem elégít ki szellemileg, sem fizikailag. Nem kelti fel az érdeklődésem. Csak a gond az, hogy azt sem tudom, mit csinálnék, ha ez az időm felszabadulna. Nem látok rá messziről, mit kellene máshogy tennem. A látásom homályosodik. Könnyezek napok óta. Falat emeltem. Olyat, amin másokat nem engedek át. Ha átengedném őket, meglátnák, mi van bennem. Inkább játszom a morcost, így nem akarnak velem beszélni. Talán ez is jobb.

Nem értem, ők mitől boldogok. Itt élnek a szarban. Lehet, hogy van értelme annak, amit csinálnak? Vagy úgy érzik, hogy van miért csinálniuk, ha értelme sincs? Vagy jól érzik tőle magukat?

Engem kerülget a végzet. Nem bírom ezt már. Nem normális, hogy antidepresszáns és nyugtató tart életben. Az adagot nem merem emelni egyikből sem, pedig már régen nem normális az állapotom. Segítségért kiáltok, de nem tudom, mi lenne a jó út.

A terápiának mindjárt vége. Ha évek alatt nem jutottam semmire, már most sem fogok. Érzem, hogy kitörne valami belőlem. Valójában az előző posztból már megismert Roland cuccait verném szét egy baseball-ütővel. Az baromi jól esne. Annyira szívesen megkeseríteném az életét. Annyira szívesen tönkretenném. És semmilyen eszköz nincs a kezemben. És ez a tehetetlenség fáj. Hogy megint itt van egy seggfej, aki miatt szenvedek, és nem tudom tönkretenni. Pedig ez lenne az ideális, lelkemet megnyugtató megoldás. Igen, egy bosszúálló seggfej vagyok, aki az ellenségének koponyájából inná a vért. Ezt el kell fogadnom. A tehetetlenséget kell átalakítanom. Csak van valamilyen lehetőség. Neten keresgetve természetesen nem találtam semmit. De ugyanígy érzek az összes volt gecivel szemben, akik keserítettek az életemen. Ezt a bosszút nem élhettem ki. Senkivel. Pedig lehet, hogy kellene. Kicsinyes dolognak tartják. Lehet, hogy nem az. Lehet, azok állítják, akik nem merték meglépni.

A nevem Earl  - Early Hickey-nek is van egy listája. Lehet nekem is kellene.Kurva hosszú lenne. De offline. Végülis nem csak benti bosszúról lehet szó. Na mindegy, ez álom marad.

Hétfő délután van. Most voltam terápián. Elkezdtem nézni a Silicon Valley-t. Pont annyira kiábrándultak a srácok, mint most én. 

Holnap a business unitnak lesz egy meetingje. A leépítés közepén remélem, valami számunkra is elfogadható kommunikációval szolgálnak, hogy miért rúgják ki az emberek 10%-át, illetve hogy miért húzzák ezt fél éven keresztül. Mert az nem 10% lesz. Unom, hogy mindenki a képembe hazudik. Szenvednek és szarban vannak. Amerikai mosoly. Zéró empátia. Zéró stratégia. Találd ki, mit csinálsz a következő fél évben, de még a cég sem tudja, mi a cél. Szuper.

Közben elidegenedést érzek. Mert az emberek a felszínen élnek. A felszín tőlem messze áll. És nem érzem, hogy ennek a társadalomnak tagja lehetnék. Mert nem bírom, ha a képembe hazudnak. És egész életemben a képembe hazudtak. A szüleim, a tesóm, a főnökeim, mind hülyének néznek. Ezért nem tudom az embereket komolyan venni. Tudom, mikor hazudnak. 

Múlt héten felhívott egy régi ismerősöm, hogy baj van, azonnal menjek el egy címre. Akkor értem haza, 20 perc után találtam egy parkolót. Sírattam azt a helyet, mert tudtam, hogy mire ismét hazaérek, már nem lesz meg. De egy haverom szarban van, megyek. Már út közben éreztem, hogy átbasz. Hogy semmi baj nincs, csak azzal a cseppnyi agyával azt gondolta, hogy ha szar van, én ugrok. És ebben igaza van. Ha szar van, én ugrok. Megérkezvén még 2 ember fogadott: egy, akivel 4 éve nem beszéltem, de akkor is csak a kocsik érdekelték. Illetve egy, akiről tudom, hogy most baszták ki az albérletéből, kapcsolata nincs, de amerikai mosollyal mondja a képembe, hogy minden rendben van. Tehát vele sem felhőtlen a viszonyom. És most ott voltak. A múltam azon része, akivel nem akarok már törődni. Akikről azt hittem, már lezártam őket. Lejárt a mosógép.

És találkozva a múltammal, ami egybeforr a jelenemmel, a közös pont a hazugság. A hazugság, amit nem bírok. Ha hazudnak arról, hogy jól vannak. Ha hazudnak arról, hogy csak 10% lesz a leépítés. Ez nem így van. Tökre nem. Simán kirúgják a cég felét. De ezt még nem kommunikálják. Így tartanak bizonytalanságban 840 embert. Köztük engem is. És ha holnap teszek fel kérdést, akkor is hazudni fognak. 

Emberismeretet fejlesztettem, mivel túl sokan akartak már átbaszni. A saját mélységeimet végletesen élem meg, ők nem ennyire. A kibaszott empátiámat igazán lehúzhatná valaki a wc-n. 

Most itt a kérdésem, magam felé. Vagy vállalkozó leszek és slussz, vagy elhúzok külföldre és slussz. Külföldön nem fogom vinni ezt az életvitelt. Mert ez csak azért van, hogy ne találkozzak a jelenemmel. Hogy el tudjak vonulni belőle.

A vállalkozásomat jobban szeretem, mint a munkámat, viszont kevesebbet hoz a konyhára. Egy darabig tuti nem lesz se nyaralás, se új autó, semmi. Viszont van egy megbízható, de ronda verdám, van egy motorom, egy évre kifizetve a biztosítás, ilyesmik. Tehát ha ebből élek, talán jobb lesz. Viszont a szociális hálóm méginkább megszűnik. Ami már most is eléggé a végét járja.

A szociális hálómat mindenképp bukom. Akkor is, ha szobakóder leszek, és akkor is, ha elköltözöm az országból. Az egyik esetben valahogy megélek, a másik esetben viszont javulni fog az életszínvonalam. Viszont továbbra is lesz főnököm és nem lesz szabadságom. 

Kurvára nem ma fogom ezt a döntést meghozni. Odaadom magamnak erre a februárt. De ha elhatározom, akkor tartani fogom magam hozzá. 

Egyedül vagyok erre. Mert ez nem más döntése. Viszont érinteni fogja a környezetemet. És engem is. Kérdés, hogyan élem túl.

 Magyarországon már nem találok barátnőt. Ez biztos. Külföldön talán. Talán. És azért nem, mert sunyi, kisstílű, golddigger manipulátor picsákkal találkozom csak. Ez máshol is így van? Vagy velem van a gond? Fasz tudja.

Tehát, röviden: se a munka, se a magánélet nem fasza itt. Tehát váltanom kell.

A múlt heti katyvasz a munkahelyemen komoly szorongást idézett elő. Reggel írtam a főnökömnek, hogy nem tudok ma bemenni. Kivettem mára egy szabit.

Nagyon nagy bennem a feszültség. Elgondolkoztam, hogy mi az én szerepem abban, hogy bent ilyen feszült a hangulat. Kérték, hogy ne ostorozzam magam, de ez nekem nem megy. Tegnap még egész jól voltam, mára merültem ki teljesen. Reggel nem bírtam értelmesen gondolkozni. Egyszerűen undorított a gondolat, hogy abba a közegbe visszamenjek. Na de mi legyen akkor? Menjek tovább? Keressek ismét másik munkahelyet? Vagy hagyjam ott az egészet a francba és legyek szobakóder? Legyek vállalkozó teljes állásban? Valahol erre készültem az év elején. Azt hittem a március-t még meg tudom vele várni. De egyre nehezebb. A felmondási időm 1 hónap, szerintem ezt nem kell letöltenem, ahogy most áll bent a helyzet.

És ha vállalkozó leszek, akkor mi történik? Csak azért furi a helyzet, mert akkor Kristófnak sajna fel kell, hogy mondjak. Bent van némi szociális hálóm, de inkább tehernek érzem, mint segítségnek a hétköznapokban. A PM asszisztens csaj, akivel jóban vagyok, de úgysem mondok el neki semmit részletesen. A drogos PM csajszi, akivel szerdán megyünk elkölteni a randi pénzt. Főzök kávét.

Ha főállásban vállalkozó leszek, akkor vajon hogy fogok megélni? A pénz, amit most keresek is úgy érzem, hogy kevés, pedig drága vagyok. Vagy lehet, hogy felszabadulnának az erőforrásaim? Lehet, hogy vállalkozóként szabadabb lennék? 

Az a gond, hogy jelenleg egy olyan piacon kódolok, ahol van konkurencia. Ez annyira nem baj, mert eddig azt tudtam, hogy olcsóbb vagyok. Ha árat duplázok, akkor is. És valójában nekem egy ilyen fejlesztés egy nap. Csakhogy nem jönnek ezek a megrendelések naponta.

Tehát akkor névjegykártya, valami woocommerce-es webshop, folytatni a videós szoftvert szabadidőben, zenélni, biciklivel járni, stb. Havi 50-et katásként leadózni, kivonulni az áfa körből, alkotni, alkotni, alkotni. Most ott tartok, hogy ehhez megvan minden. Rendes PC munkaállomásnak, laptop, whiteboard, számlaképesség. Ezen felül más nekem nem kell, hogy tudjak dolgozni.

Játszottam két kör Colin McRea Rally-t. Nem tudom, hogy elég inger érne-e, ha itthon folytatnám.

A kocsim biztosítása ki van fizetve. Pályamatricát még vennem kell.
A fürdőszoba kész egy wc tartály kivételével.
A februári költéseimet le kell mérnem. Az lesz az átlag. Most meg kell próbálnom minimálban élni. Vagy keresni másik munkahelyet. Lehetőleg 4 napban, vagy háromban. Nem tudom, ezt a mostani hely megengedné-e.

Felöltözöm és kiviszem a szeméttelepre a cuccokat, veszek egy wc tartályt a praktikerben. Tegnap főztem, azt megeszem, még van itthon alapanyag, este készítek zöldséges mie-t, közben lekódolom a maradékot, amivel még adósa vagyok a megrendelőknek. Remélem, holnap jobban kelek. Tanácstalan vagyok.

Halihó!

Pozitív hullám vége, bár tegnap (csütörtökön) kész lett a víz és a gáz is. Pár héttel korábban mintha jött volna egy vezetékmanó és mindent, ami szivároghat, azt megszivárogtatta volna. De ez egy dolog. Még kódokat is sikerült befejeznem. Ez mondjuk jó. Voltam az egyik ügyfelemnél, megoldottuk a gondját, ez így jó. Ez a délután. No de a délelőtt. Az szopás volt.

Tehát időben még egy napot visszamenve (szerda), csak hogy értsétek: leépítés van a cégünknél, a csapatból az egyik srácot kirakták. Kár érte, kiváló ügynök volt. Igazából nem, de megkaptam az összes szart, amit hátra hagyott. Köszi. Ez nyilván nem hagyott túl jó hangulatban, egy kicsit bűntudatot éreztem, amiért nem sajnáltam. De fél 3-ra járt be, nem csinált gyakorlatilag semmit azon felül, hogy 2-3 órát anyagcserélt és folyamatos macskahúgyszaga volt a kabátjának. Néha legszívesebben az egész embert kilógattam volna szellőzni a negyedikről. Nyilván a csapatot is baromi jó hangulattal árasztotta el ez, meg úgy az egész céget. Délután még tartottunk egy megbeszélést, hogyan tovább, szigorúan szakmai vonalon. Egyetértés rulez.

Csütörtök

Akinek szerdán korábban le kellett lépnie, kérte, hogy zárkóztassuk fel kicsit, ő viszont az az ember, aki mindenhol megtalálja a gyenge pontot, ezt a tulajdonságát szeretjük, mert hát csak mérnökök vagyunk, szeretünk felkészülni minden edge case-re. A neve legyen az egyszerűség kedvéért Józsi. Józsi elmondta, hogy az ötlet jó, de a jelenleg használt rendszereket itt és itt és itt és itt fogja megakasztani, felsorolta a mellékhatásokat, és hogy valójában miért is nem olyan jó az ötlet. Az ötletgazda egy nárcisztikus egoista fasz, később megértitek, miért így jellemzem. A továbbiakban legyen Roland. Roland az elvileg szakmai vitát egy "Kussoljatok, menjetek a picsába, nekem van igazam" felkiáltással zárta, majd felvette a fülhallgatót és nem vett tudomást rólunk. Ez a mondat engem triggerel. Így velem nem beszélhetnek. És akkor a párbeszéd.

Roland: - Kussoljatok, menjetek a picsába, nekem van igazam! - füles fel, ignorancia
Én: - Így nem zárhatsz le egy vitát, így nem beszélhetsz velünk! Ez nem szakmai érv, hogy te így érzed.
Roland: - Kapjátok be! Menjetek a picsába! - és kiment valahova.
Én: - Ez a vita rég nem erről a szaros kódról szól, hanem az egódról.

Kb. 1 órával később jött meg a főnökünk egy megbeszélésről, aki megkérdezte, átadtuk-e Józsinak az infókat. Nagy levegő. Csend.
Főnök: - Mi történt?
Roland: - Az történt, hogy Író betámadott. Tudod, mi a bajom, Író? Az, hogy abban a pillanatban, hogy bejöttél és kezet fogtunk, egy púp voltál a hátamon, máris gyűlöltelek. Gyűlölöm a munkamódszered, a gondolkodásod, meg azt a rohadt járásod. Egy libsi fasz vagy. Most megyek a HR-re.

Beszélgetett utána a főnökkel. Szétültettek minket, mert a csávó utál. Mint oviban. Most nem az a helyzet, hogy valaki itt elmegy a HR-re, hogy másik csapatban akar dolgozni, mert a másik csapat másik cégnél lesz. Leépítésnél örülnek az önkénteseknek. Kicsit meg vagyok lőve ezzel az egésszel. Ez már nem az első eset. De egy ilyen fasz miatt mondjak fel? Dehogyis. Őt jobban idegesíti, hogy ott vagyok. Rájátszani nem fogok, viszont együtt dolgozni így nem tudunk. A maradék 300 embert, akivel kapcsolatban vagyok a napi munkám folyamán érdekes módon nem zavarja a jelenlétem. Kérlek, Köszi, és egyéb ilyen szavak hangzanak el a beszélgetéseinkben, meg néhány mém. 

Hogy miért is idegesít ez az egész? Mert nem akartam a főnöke lenni. Nem pályáztam a helyére. Ezt a csávót nem akartam bántani. Én itt már nem akartam világmegváltani. És amiért utál, az nagyon vicces. Mert abszolút, száz százalékban olyan, mint apám. Nárcisztikus, sértődött egoista. Aki nem látja be, hogy nem mindenki mással van gond. Apám ha valamit máshogy gondolok, leír. És megaláz. Roland viszont másfél évig forralta ezt magában ezek szerint. Komoly dolog, ha az embert másfél év gyűlölet emészti. Belül fortyog és várja a robbanást.

Itt a helyzet az, hogy két út van. Vagy Roland megy el, vagy én. Én nem fogok. Tengernyi lehetőségem van, de nem akarok élni velük. Meg őszintén. Azt már megtanultam, hogy ha valaki utál, az azért van, mert valamit jól csinálok. Folyamatosan kérem a visszajelzést a főnökömtől, hogy miben változtassak, de azt mondja mindig, hogy csináljam úgy, ahogy eddig. Csak a szitu tök szar. Ahová átültették, ott van pár szerverem, amihez néha oda kellene mennem. És így nem tudok. És gáz dolog megkérni embereket, hogy menjenek helyettem. Át nem hozom őket a helyemre, mert baromi hangosak. 

És akkor a nagy kérdés: ki bírja tovább? Ezzel is harcoljak meg? Egyébként szeretem ezt a helyet, de így gáz. Mindig lesz egy fasz, aki utálni fog. Mindig lesz valaki, aki a pokolra kíván. Ezt már megszoktam. Viszont hogy megint egy csapatban kell lennem egy ilyennel, hogy ismét nem tudom meg, milyen a rendes csapatmunka, hogy biztos, hogy egész életében engem fog hibáztatni, ha én maradok és ő nem, na ez a szopás. Azért, mert az ő gondolata. És azért, mert az empátiám még egy ilyen gennyládánál is működik. Többen kérték, hogy ne ostorozzam magam. Egyelőre ezt nem sikerül megvalósítani.

Péntek

Reggel, amikor bementem, egy kicsit megkésett e-mail fogadott a CEO-tól, hogy leépítések lesznek a következő fél évben. Nem volt váratlan. A szoba üres volt eléggé. Jött egy SMS. A fizumból hiányzik egy minimálbérnyi. Kösz. Szaladgálás pénzügyre, HR-re. Sírva röhögök az egészen. A bérszámfejtő a decemberi betegszabimat egy kicsit megnyújtotta. Őt is érintette a leépítés.

Lehetne rosszabb is. Pl. még ott dolgozom, ez jó. Nem rám gondoltak először a leépítésnél, ez is jó.  Viszont a kibaszott empátiám, na az nem jó. Attól szívesen megválnék ilyen esetekben. Még dolgozom kicsit az itthoni projekteken, aztán jó éjszakát. Holnap túra, még azt sem tudom, honnan indulunk. És szendvicset sem csináltam. Ruha is kell. Délután korai vacsi barátokkal. Don't panic.

Mit tesz velem a nem mérgező környezet? Leírom.

A hétvégén egy nőbarátom születésnapját ünnepeltük egy kis siroki faházban. Péntek este érkeztünk, sajnos még egy pár autója lerobbant, ezért négyen voltunk. Fával kellett fűteni, bolognai-t főztünk, társasoztunk, megnéztük a Kékestetőt, wellnesskedtünk, társasoztunk, pálinkáztunk.

Csütörtökön még mélyponton voltam. Egyszerűen nem voltam a magam ura. Nem tudtam, miért élek. Most ezek a gondolatok elszálltak. Egyszerűen jól éreztem magam. Hülyültünk. Szívtuk kicsit egymás vérét, de nem komolyan. Nem kellett nárcisztikus barmokat hallgatnom. Nem kellett olyan szakmai vitákban részt vennem, ahol a másik fél a hitét hozta fel, mint szakmai érv. És tudod, mi van? Jó volt. Nem volt kötelesség. Nem volt rosszindulat. Nem volt paranoia a környéken. Szimplán azt éreztem, hogy éltem. Vasárnap hullafáradtan értem haza, ittam egy kávét és aludtam pár órát a kanapén. Kimerült voltam, de lelkileg feltöltődtem. Ez számomra szívmelengető, ritkán adódik ilyen az életemben. Hogy 2 kvázi ismeretlen és egy ismerős között jól legyek. Mert ezeknek az embereknek jó szíve van. Mert tudnak és mernek élni. Belőlem ez hiányzik. Tök régen először új, random playlist-et hallgatok youtube-on, rájöttem, hogy szeretem a metal core-t és az industrial metal-t.

Délben síkideg voltam, ami várható volt, nem reggeliztem, éhes voltam, mostanra már jobb. Frontin és két nagy pohár hideg víz. Ez segített.

Most január 28 van. 2-ára már van egy intenzív nap betervezve: hótaposó túra és vacsi a krak'n town-ban. Jó lesz :) Most veszek fel aláöltözőt, mert majd megfagytam a kékestetőn.

A hullám pozitív oldalán vagyok. Ilyenkor át tudom gondolni, hogy a negatív oldal abból következik, hogy sok negatív impulzus ér. Ezeket kell valahogy elminiálnom. Mert alapvetően nem érzem magam szarul. Amikor igen, az brutális. Tehát.. most jó :)

Időről időre megfogalmazódik bennem, hogy mi az a küzdelem, amit az enyhén mániás időszakaimban művelek. Most őszintén. Amikor jól vagyok, jól teljesítek a munkahelyemen, csinálom a vállalkozásom, építem az új cégemet, törődök a környezetemmel, lemosom a kocsit, kitakarítok, rendesen eszem, jó fej vagyok a barátaimmal. Ez volt tegnap.

Mára teljes pálfordulás. Enervált, mindent leszarok hangulat nagyjából dél óta. A kolléganőm, akiről az előző posztban írtam, kibaszottul felzaklatott. A kurva életbe, ezt még egyszer nem hagyhatom. 

Két rohadt világ keveredik bennem. Jó időszakban álmodozó mérnök, programozó, vállalkozó, zenész vagyok, aki empatikus, szereti a világot, amiben él, és nem törődik a nehézségekkel, mindent megold. És van a mostani. Amikor író vagyok. De leginkább egy szerencsétlen csődtömegnek érzem ilyenkor magam. Próbálom magam megoldani az ilyen helyzeteket, de őszintén.... hát... nem megy. A barátaimat nem akarom feszt ezzel terhelni. Az én kis hullámvasutam egy borzasztó élmény. Egyszer fent, egyszer lent. A trigger lehet gyakorlatilag bármi. Most kézbe vettem a laptopomat, és kicsit úgy érzem magam, mint a Szex és New York-ból a fő csajszi, akinek nem tudom a nevét, de szingli, szenved, próbálja magát jól érezni, de ha tisztánlátásra van szüksége, akkor laptopot ragad és ír. Vagy cipőt vesz. Én fürdőszobát újítottam fel.

Motorozni akarok. Már nagyon. A gépet tavaly októberben vettem, a szezon vége felé. Esett rajta egy nagy szerviz, azóta gyakorlatilag a céges mélygarázsban pihen, mert szar idő van. Ott ki tudok kapcsolni. Ott figyelni kell, és 100%-on. A hangja brutális. A motoromon férfinek érzem magam. Ugyanezt nem mondhatom el a magánéletemről. Ilyenkor egy picsogós csajnak érzem magam. A tudat sem vigasztal, hogy ez endogén bipoláris affektív zavar. És továbbra is küzdök.

Az utolsó két órát a kanapén fekve töltöttem a macskámmal. Ő már átfeküdt arra a székre, amitől nagyon szívesen megszabadulnék, de az a kedvence, így garantáltan nem dobom ki, sőt, ha elköltözöm, az a szék jön velünk. Mert a cica szereti.

Volt novemberben egy hosszabb mániás fázisom. Elsejével indult el, akkor mentünk szét a barátnőmmel. Első nap még szomorú voltam, utána rendbe jöttem. Vállaltam az új projekteket, pörögtem, jól éreztem magam. Flörtöltem az új kolléganőmmel. És kurvára érdekes, hogy pont ő tesz taccsra. Bár az is igaz, hogy nem játszott tisztán. Mint ember számomra halott. Letöröltem facebookról és skype-ról. Facebookon csak kevés embert hagytam meg, és sokat nem igazolok vissza, vagy jelölök be annak ellenére, hogy régen ismertem őket. Volt nem olyan rég általános iskolai osztálytalálkozó, egy facebook beszélgetésben szervezték. Akkor arra sem voltam hajlandó méltatni  őket, hogy válaszoljak bármire ebben a beszélgetésben. Ahogy olvastam, jól érezték magukat, de nekem nem ment volna. A skype most csörrent meg, emberek még mindig dolgoznak bent. Nemrég elmondtam egy kedves kollégámnak, hogy ne is próbáljon tőlem semmit kérni péntek este 8-kor, mert az már a magánéletem. Ami egyébként nincs, de azért védem, mint az őrzők a póznákat a kvafftól a Harry Potterben. A válasz az volt, hogy amikor release van, akkor nincs magánélet. Hát úgy látom, máshogy gondoljuk. Ez a srác egy régi bútordarab ott, és valamiért még mindig lelkes. Nekem felkínálták, hogy induljak a tech lead pálya felé már másodjára, bár az elsővel nagyot szoptam. Egy korábbi posztban már leírtam. Virtuális csapat, virtuális csajok, virtuális pénz, valódi felelősség. Attól tartok, tech lead-ként pont ez várna rám. A fizum alapvetően jó, és pont azon elmélkedtem, hogyan tudnám lefaragni a munkaidőmet, erre még több felelősséggel kínálnak meg. Hát.. köszi. Jó a gondolat. Nyilván látják bennem a lehetőséget. De a lehetőségeimet már rég nem ennek a cégnek szeretném áldozni. Egy cég van összesen, amivel szívesen foglalkoznék, az pedig a sajátom. Az itthon levő whiteboard-om tele van. Ezekkel minddel foglalkozni kellene.

Egy bipoláris Kft. ügyvezető? Ez lehet a jövőm? Mit csinálok, amikor egyedül leszek tényleg? Mi lesz, ha a barátaim (akik mind párok) még tovább lépnek az életükben és a gyerekeik lesznek az elsők? Mi van, ha nem élem túl ezt az egészet? Mi van, ha azt mondom egyszer, hogy elég volt? A frontin hatóanyaga az alprazolam. A halálos dózis 7500 mg. Egy dobozban 100 darab 0.25-ös van. Tehát 25 mg egy doboz. Wow. Ennyi frontint kell megenni, hogy megdögöljön valaki? Mindig meg tud lepni a tudomány, hogy nem adnak annyi gyógyszert az embernek, ami rá nézve halálos lehet. És hogy ilyen kis adagokban is van némi hatása. Bár mostanában egyre kevésbé érzem. Inkább valami stabilizáló cucc kellene a pörgető-nyugtató-felejtető kombó helyett, meg a jó kis pánikrohamaim megszűnése. Illetve a kétely megszűnése, hogy jó irányba tartok. Mert ez a kétely felemészt. Most komolyan. Régebben is szar volt. Ugyanezekkel a tünetekkel küzdök nagyjából 12 éves korom óta, csak kezeletlen volt sokáig. Gyerek koromban kaptam nyugtatót a pszichés hányás miatt. Most felnőtt vagyok, de mintha csak a korom változott volna. A betegségtudatom és az, hogy a rossz állapotom milyen intenzív és mennyire gyakori mostanában, az ijesztő. Ennek köszönhető 1 hónap kényszerszabi decemberben. Összességében nem tudok olyan igazán jó időszakot mondani. Amikor azt teszem, amit szeretek, bűntudatot érzek (kösz anya, kösz apa). De mit is szeretnék igazán? Követem a mintát, amit nagybátyámtól (pokoli házasság, gazdagság, folyamatos hazudozás, politikus) kaptam? Vagy belém gyúrták még apám színész barátját (egyszerre sok nő, politikus, művész, autó- és motorrbuzi)? Esetleg faterom festőművész barátját (a művházban dolgozott grafikusként számítógépen, törődött velem baromi sokat)? Vagy a szomszéd autószerelőt, aki fáradhatatlanul válaszolt minden kérdésemre, miközben lengéscsillapítót cserélt egy ladán? Ezekből vagyok összegyúrva és nem a családomból? Milyen mintát hoztam és honnan? Miért akarhattam zongorázni? Miért nem bírok ránézni szerencsétlen hangszerre már? Mi lehet a valódi motivációm? Mi lehet a valódi célom? Hogy elkápráztassak embereket? Tényleg ennyire szánalmas lennék? Tényleg még mindig arra a figyelemre vágyom, amit nem kaptam meg? Tényleg mindent megteszek ezért? Azért lehetek szarul, mert a nő, aki tetszik, pont őt nem tudom elkápráztatni?

Én szerettem volna BMW-t. Vagy csak úgy egy sportkocsit. Leginkább valami őskövület Opel Calibra felé húz a szívem. Ehelyett egy kombi fabia nem boldog tulajdonosa vagyok. Most komolyan? Tényleg olyan autóm van, amit nem szeretek? Mi a francért? Mi a francért nem volt hálószobám, mióta visszajöttem Pestre? Mi a francért nem újítottam fel rendesen a fürdőszobát?

Ezernyi kérdés van most bennem. Mind kétely. Mind emészt. Mind elveszi az energiámat. Nem tudom a választ. Komolyan. Még mindig nem értem. Még mindig nem. Még mindig nem. 42.

Az irodában vagyok. Meleg és büdös van. A kollégámnak a kabátja konkrétan macskahúgy szagú.

Nemrég megkérdezték, mik a karrierterveim. Hát.. hogy is mondjam? Nincs. De kénytelen vagyok ide is tervet eszkábálni. Itt már csak el lenni akartam. De most útra hívtak: tech lead, vagy architekt. Egyik sem akarok lenni. Most hagyjon mindenki békén a faszba. Kedves kolléganőm, akivel egy ideje próbálkozom, már jár valakivel, de baszik szólni. Utálom a menedzsmentet. Ő ennek a része. Nem vállal fel semmit. Nem áll bele a dologba. Nem szól, hogy ennyi, hagyjuk, találkoztam valakivel. 

Ismét megdöglenék legszívesebben. Hazafelé bevásárolok a hétvégi kiruccanásra. 2 pár lesz ott, meg V, meg én. Épp remeg a kezem. Pánikolok. Magánélet. Munka. Karrier. Saját tervek. Minden egy nagy, kibaszott káosz felé tart. A hétvége szerintem menekülés lesz az élettől. Az élettől, amit élek. Hétfőn pszichológus. Nem tudom hova tartok. Nem tudom, mit akarok. Lehet ezt a karriertervesdit beírjuk, aztán lesz, ami lesz. Én leszarom. Ezt a nőt meg block-oltam skype-on. Nem akarom, hogy rám írjon. Nem bírom ki. Fasz ki van. Pánikban írok. Remegek. Rágom a körmöm. Lélegezz. Nagy levegő. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Szédülök. De jobb. A kezem még remeg. Lementem csokiért. Energiaital. Ritkán iszom ilyet. Hátha segít.

Most kedd délután van. Bent ülök a munkahelyemen és ki kellene töltenem a teljesítményértékelésemet. A "válassz az alábbiak közül" még rendben van. Leírom, hogy mi sikerült jól, mi rosszul. Majd a végére oda van írva: karriertervek. Hát passz. A jelenlegi pozíciómból nem tudom, merre lehet menni. Senior fejlesztő vagyok. Professional nem lehetek, illetve nem érezném jogosnak. Ha mégis annak tesznek meg, az ok, de csak ha pénzzel is jutalmazzák, maga a pozi nem érdekel.

Két irány van: főkocka, vagy vezetői szerep. Melyiket szeressem?

Főkocka, aka Professional Developer, vagy SW Architekt

A fejlesztők szakmai vezetője. Ez olyan szempontból necces, hogy nárcisztikus barmoknál kellene elérnem, hogy megcsinálják, amit mondok. Ráadásul hisztisek. Van pár jó fej, de kevesen vannak, és arra már rég rá kellett jönnöm, hogy itt szakmai érvek nincsenek, erő van, meg egóra lehet hatni, de ennyi. Utána hallgatni a nyivákolást.

Vezető - akár PM, akár team lead, tökmindegy

Na persze. Itt soha. Nem akarom megtanulni ezt a nyelvezetet, ahol semmit nem mondunk ki, semmiért nem vállalunk felelősséget. Ígérünk, de nyilván fogalmunk sincs az adott állapotról. Ez alól kivételt képez a közvetlen főnököm, látható, hogy ő sem elégedett ezzel a rendszerrel.

Nagy dilemma. Nem tudok beírni karriercélt. Mert máshol vannak céljaim. Hát igen. A saját szoftveremmel, a saját cégemben, a politikában, a könyvemmel, zenével. Álnéven. Ez már csak időhúzás, amíg meg nem élek. Hát ez van.

Az új tetoválásom a csuklómra fog készülni az órám alá. ÍRJ! Ehhez grafikát kell találnom, jót, szépet. Menni fog. És megint nem jutott eszembe, hogy írnom kell, ha szarul vagyok. Kiderült, hogy szeretem a dark synthwave-et. 
Tehát veszek még egy monitort. És a cégemmel foglalkozom. Ez már tuti.

Tehát a terv. Holnap még home office, mert rendbe teszik a vizesblokkokat, onnan is folyik a víz, ahonnan nem kellene.

És innentől a napjaim. Ébresztő 7:00, beérkezés 8:00. Ismét pontos ütemterv. Ismét fókusz a saját cégre. Mert én már ezt akarom építeni. Lehet, hogy a fülest privatizálom, hogy ne zavarjam a macskámat.